Bevezetés
Van a magyar nyelvben egy kifejezés, amely bár nem túl szép, annál pontosabban leírja a világ működését: „pofára megy”. Mindannyian találkoztunk már ezzel a jelenséggel a munkahelyünkön, a hivatalokban, vagy akár a mindennapi emberi kapcsolatainkban. Ha valaki szimpatikus, jó a fellépése, „közénk való”, akkor könnyebben kap figyelmet, segítséget, elismerést vagy akár adományt. Ha viszont valaki nem szimpatikus, kilóg a sorból, vagy nem a mi csoportunkhoz tartozik, könnyen a sor végére kerül.
A világban ez a reflexszerű részrehajlás megszokott. De mi történik akkor, amikor ez a szellem észrevétlenül beszivárog a hívők közé? Jakab 2,1–9
Amikor kereszténnyé válunk, a régi emberi természetünk, a berögzült társadalmi mintáink és a személyes szimpátiáink nem tűnnek el varázsütésre. Ha nem vagyunk éberek, ugyanúgy kezdünk mérni, mint a világ: aszerint hozunk döntéseket, hogy ki áll közelebb a szívünkhöz, kivel könnyebb kijönni, vagy ki hasonlít jobban ránk.
Jézus Krisztus lábnyoma egészen más irányba vezet. Ő nem a látszat szerint élt és döntött, és az Ő követése megalkuvás nélküli, tiszta egyenességet követel tőlünk is. János 7,24 Ahhoz, hogy ezen az úton járjunk, először bátran szembe kell néznünk azzal, hogy a részrehajlás nem keresztény eredetű dolog. Róma 2,11; ApCsel 10,34–35 Az ember régi természetéből fakad, és már az első gyülekezet életében is napfényre került. Éppen ezért tanulságos számunkra, hogyan álltak hozzá az apostolok, amikor ez a világi, emberi reflex megjelent a hívők között.
Amikor a régi reflexek működésbe lépnek
Ha fellapozzuk az Apostolok Cselekedeteit, egy csodálatos, ugyanakkor nagyon tanulságos időszakba érkezünk. ApCsel 6,1–6 Ez az az idő, amikor a legfontosabb, lüktető üzenet az volt, hogy az emberek elhiggyék: Jézus a Krisztus. Erőteljes növekedés, jelek és csodák kísérték a hívők életét.
Ugyanakkor ebben a fiatal gyülekezetben még felszínre kerülhettek olyan régi, emberi beidegződések, amelyek a világból, a neveltetésből és a társadalmi különbségekből származtak. Éppen ezért volt annyira fontos, hogy az apostolok ne egyszerűen ügyes szervezőket keressenek erre a feladatra. Olyan férfiakat kellett választani, akik jó bizonyságúak, Szent Szellemmel és bölcsességgel teljesek voltak, mert csak ilyen lelkületben lehetett igazságosan és részrehajlás nélkül szolgálni.
A frissen alakult közösség tagjai magukkal hozták a múltjukat, a neveltetésüket és a kulturális előítéleteiket. A zsidó társadalomban erősen élt az a gyakorlat, hogy a saját nyelvi és kulturális körből valók könnyebben kaptak figyelmet és segítséget, mint azok, akik más háttérből érkeztek.
Ez a régi reflex a gyülekezetben is felütötte a fejét. Amikor a mindennapi ellátást osztották ki a rászoruló özvegyasszonyoknak, a görög nyelvű özvegyek háttérbe szorultak. Egyszerűen „pofára ment” a dolog: aki közelebb állt a tűzhöz, akinek ismerősebb volt a nyelve és a köre, könnyebben kapott. Aki idegenebbnek tűnt, kimaradt.
Az apostolok azonban nem intézték el a dolgot egy legyintéssel. Nem mondták azt, hogy ez csupán jelentéktelen, világi adminisztrációs hiba. Megértették, hogy itt a lényeg forog kockán: Jézus lábnyoma nem ide vezet.
Jézus soha nem tett különbséget ember és ember között származás, szimpátia vagy társadalmi helyzet alapján. Az apostolok felismerték, hogy a részrehajlás megszomorítja a Szent Szellemet, és megfékezi Isten munkáját. Ezért radikális és bölcs döntést hoztak: nem a saját rokonaikat vagy a legszimpatikusabb embereket állították szolgálatba. Olyan hiteles, jó bizonyságú, Szent Szellemmel és bölcsességgel teljes férfiakat választottak ki erre a feladatra, akik képesek voltak a teljes igazságosságot és az egyenlő bánásmódot képviselni. ApCsel 6,3
Tükör a szívnek: te hogyan mérsz?
Könnyű távolról elítélni az első gyülekezet részrehajló adományosztóit, de ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, fel kell tennünk a kérdést: vajon mi különbek vagyunk? 2Korinthus 13,5; Zsoltárok 139,23–24 Az önvizsgálat mindig fájdalmas, de elengedhetetlen ahhoz, hogy eljussunk az isteni természetre, és ne csupán a látszat szerint éljünk.
Nézzünk bele bátran ebbe a tükörbe, és tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:
A szimpátia mérlege:
Ki felé vagyok nagylelkűbb, türelmesebb és elnézőbb? Csak azokkal vagyok kedves, akik viszonozzák, akik dicsérnek, vagy akikkel könnyű egy hullámhosszon lenni?
Rejtett rangsorok:
Létezik-e a fejemben egy láthatatlan lista, amely alapján az embereket osztályozom? Megváltozik-e a hangnemem, a segítőkészségem, ha valaki szegényebb, iskolázatlanabb, vagy éppen ellenkezőleg: vagyonosabb és befolyásosabb? Jakab 2,2–4
A „mi” és „ők” csapdája:
Hajlandó vagyok-e áldozatot hozni olyan testvéremért is, aki teljesen más háttérből jön, más a gondolkodásmódja, más a kultúrája, vagy akit a világ — esetleg a régi természetem — nem tart „szimpatikusnak”?
Amikor valakinek azért segítünk, mert szimpatikus, az puszta emberi vonzalom, nem krisztusi szeretet. Lukács 6,32–36
Jézus nyomdoka egészen máshová vezet. Ő nem azt nézte, ki mennyire vonzó, milyen származású, vagy mit kaphat vissza tőle. Odafordult a lepráshoz, a vámszedőhöz, a megvetett samáriai asszonyhoz és a bűnöshöz is. Máté 8,2–3; Lukács 19,1–10; János 4,7–26 Nála semmi sem „pofára ment”. Az Ő szeretete tiszta volt, egyenes, részrehajlás nélküli és igazságos. Ha az Ő lábnyomában akarunk járni, össze kell törnünk a saját belső mérlegeinket, amelyekkel az embereket méregetjük.
Kilépni a részrehajlás szelleméből
A részrehajlás, a szimpátia alapú működés legyőzése nem érzelmi kérdés. 1Timótheus 5,21 Nem várhatunk arra, hogy hirtelen mindenki egyformán kedves lesz számunkra, mert az emberi természetünk mindig a kényelmesebb, a hasonlóbb felé húz. Az apostolok sem arra vártak, hogy a kedélyek maguktól megnyugodjanak: látták a hibát, és radikális, gyakorlati döntést hoztak az igazságosság mellett.
Ahhoz, hogy felülírjuk a „pofára megy” világi reflexeit, nekünk is meg kell hoznunk ezt a döntést a mindennapokban. Amikor észrevesszük magunkon, hogy valakit háttérbe szorítunk, vagy valakivel szemben fukarabbak vagyunk a türelemmel, a szeretettel vagy az anyagiakkal, ott meg kell állnunk.
Ez az a pont, ahol szükségünk van az Istentől kapott Szent Szellem vezetésére és erejére. Róma 8,13–14; Galata 5,16
Saját emberi erőből képtelenek vagyunk a tökéletes, részrehajlás nélküli szeretetre. De a Szent Szellem képes átformálni a szívünket, elvezetni minket az isteni természetre, és képessé tenni arra, hogy Krisztus szemével nézzünk a körülöttünk lévőkre. Ő ad erőt ahhoz, hogy a tiszta igazság és szeretet szerint cselekedjünk, ne a látszat, ne a származás, ne a szimpátia szerint.
Jézus nyomdokain járni azt jelenti, hogy ott is igazságosak, nagylelkűek és egyenesek vagyunk, ahol az óemberünk legszívesebben hátat fordítana.
Vizsgáld meg a szívedet még ma: vajon a te életedben, a te környezetedben, a te adakozásodban és emberi kapcsolataidban Jézus részrehajlás nélküli szeretete uralkodik — vagy még mindig „pofára megy” a dolog? Példabeszédek 21,2; Zsidók 4,12–13