Nem az út visz a kapuhoz
„Menjetek be a szoros kapun; mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” 7:13–14
Jézus szavai egyszerűek, mégis leleplezik, hogyan gondolkodunk önmagunkról, a bűnről, a kegyelemről és az útról.
Sokan úgy képzelik, hogy előbb a keskeny útra kell lépni. Az ember majd ott lassan megtanul helyesen élni, elhagyja a rossz szokásait, leszokik a nyilvánvaló bűnökről, egyre komolyabbá válik, és végül alkalmas lesz arra, hogy belépjen a szoros kapun.
Ez kegyes gondolatnak látszhat, de nem Jézus sorrendje.
Jézus először ezt mondja: „Menjetek be a szoros kapun.” Ezután beszél az útról, amely az életre visz.
A kapu az út elején áll, nem az út végén.
A kapu előtt az elkövetett bűnöket kell rendezni
A szoros kapu előtt az ember nem dicsekedhet. Ott nem számít, melyik közösséghez tartozik, milyen kifejezéseket használ, milyen tanításokat tud pontosan ismételni, vagy milyen erősen hangsúlyozza a bűn feletti győzelmet.
Ott az számít, hogy az ember Isten előtt rendezte-e az előzőleg elkövetett bűneit. Meglátta-e, amit elkövetett? Megbánta-e? Megvallotta-e? Bocsánatot kapott-e rá? (ApCsel 2:38; 3:19; 1Jn 1:9)
A kapun az lép be, aki bűneit nem mentegeti tovább. Nem takarja, nem szépíti, nem másokra hárítja. Isten előtt nevén nevezi, amit elkövetett, és elfogadja a bocsánatot. (Péld 28:13; Zsolt 32:5)
Ez megalázza az embert. Nem hagy teret az önigazultságnak. Nem engedi, hogy valaki a maga lelki előmenetelét, szigorúságát vagy közösségi hovatartozását vigye igazolásként Isten elé.
A szoros kapun bűnbocsánatot nyert emberként lépünk be. Az elkövetett bűnöket a kapu előtt kell rendezni.
Ami nem fér át
A kapun kívül marad az önigazultság, a kegyes látszatba öltözött büszkeség, a pletykára nyitott fül és az ítélkező tekintet. Kívül marad az a keménység is, amely szentségnek nevezi magát, de nem Krisztus indulatából fakad. (Lk 18:9–14; Jak 4:6; Mt 7:1–5)
Kívül marad az a hamis biztonság, amelynek fontosabb, hogy valaki a megszokott mondatokat ismételje, mint hogy őszintén járjon Isten előtt. Kívül marad az a lelkület is, amely embereket emberi mércével rostál, és nem az életre akar segíteni: önmagát igazolja velük szemben.
Ezek nem mindig durva formában jelennek meg. Sokszor kegyes ruhát öltenek. Beszélhetnek alázatról, miközben uralkodni akarnak. Beszélhetnek győzelemről, miközben másokat lenéznek. Beszélhetnek tisztaságról, miközben a szívben irgalmatlanság van. (Mt 23:25–28; 2Tim 3:5; Jak 1:26)
Ezért a szoros kapu nemcsak a nyilvánvaló bűnökkel áll szemben. A kegyes ruhába öltöztetett óember sem vihető át rajta.
A bűnbánat nem érdem
A bűnbánat nem érdem. A megvallás sem teszi Istent adósunkká. (Ef 2:8–9; Tit 3:5; Róm 3:23–24) Az ember nem azért kap bocsánatot, mert elég erősen bánkódott, vagy mert elég jól tudta elmondani, amit elkövetett. Isten Krisztusért bocsát meg annak, aki a bűneit megbánja és megvallja. (1Jn 1:9; Ef 1:7; Kol 1:13–14)
Ez a bocsánat nem olcsó megkönnyebbülés. Nem arra való, hogy az ember továbbra is ragaszkodjon ahhoz, amit Isten megítélt benne.
A valódi kegyelem nem békít ki bennünket a bűnnel. (Tit 2:11–14; Róm 6:1–2; Júd 4) A bűnbocsánat rendezi a múltat, és új útra állít. A kegyelem világosságot ad, nevel, fenyít, bátorít, és Krisztushoz köt. Lehetőséget ad arra, hogy többé ne annak szolgáljunk, amiből Isten ki akar szabadítani bennünket.
A bocsánatot nem lehet elszakítani a szabadulás vágyától. Aki megértette a kegyelmet, az nem akar megmaradni abban, amitől Krisztus meg akar szabadítani.
Ugyanakkor a bűn feletti győzelem sem épülhet emberi erőre. Aki a saját igazságából indul, előbb-utóbb keménnyé vagy képmutatóvá válik. A keskeny úton csak kapott kegyelemből lehet járni.
A keskeny út kezdete
A keskeny út ott kezdődik, ahol az ember bement a kapun.
Amikor valaki bemegy a szoros kapun, nem olyan emberré lesz, akiben többé nincs bűn. (Róm 7:17–20; Gal 5:16–17) A kapu előtt az előzőleg elkövetett bűneit rendezte: megbánta, megvallotta, és bocsánatot kapott rájuk.
Pál a Római levélben beszél a bennünk lakó bűnről. (Róm 7:17, 20) Ez nem szűnik meg pusztán azért, mert az ember bocsánatot kapott az elkövetett bűneire. A különbség abban van, hogy a keskeny úton nem a bűn uralma szerint járunk.
A keskeny úton Isten világosságot ad arra, ami bennünk lakik. (Jn 3:20–21; Ef 5:13; Zsid 4:12–13) Amit megmutat, azt nem visszük véghez, nem mentegetjük, és nem engedjük cselekedetté válni. A Szent Szellem ereje által keresztre adjuk, ami a régi természetből való. (Róm 8:13; Gal 5:24; Kol 3:5)
Ez maga a megszentelődés. (1Thessz 4:3; Róm 6:22; Zsid 12:14)
Nem arról van szó, hogy a keskeny úton újra és újra mérlegeljük, visszatérjünk-e a széles út életéhez. A keskeny út Krisztus követésének útja. Ott a bűnök keresztre feszítésével szabadulunk meg mindattól, amit Isten megmutat bennünk.
Ez fájdalmas, és harccal jár. Mégsem veszteségként veszünk részt benne. Örömmel vállaljuk, mert tudjuk, hogy Isten attól szabadít meg, ami rombol bennünket, és nem valami jót vesz el tőlünk.
A keskeny út gyakorlata
A keskeny úton azok járnak, akik bocsánatot kaptak, és ebben a kegyelemben engedelmeskednek Istennek. (Róm 6:11–14, 17–18; 1Pt 1:14–16)
Ez az út keskeny, mert nem fér össze Krisztus követése a régi természet kívánságaival. (Mt 16:24; Lk 9:23; Gal 5:16) Nem maradhat érintetlen a hazugság, a pletyka, az irigység, a sértődöttség, az önsajnálat vagy az ítélkező szív. Amit Isten megmutat, azt meg kell tagadnunk, különben a széles út indulata tér vissza hozzánk.
Isten ezen az úton a rejtettebb dolgokra is rámutat: hogyan beszélünk másokról, mit hallgatunk szívesen, miért bánt bennünket, ha nem minket igazolnak, hogyan reagálunk, amikor valaki nem azt mondja, amit várunk tőle, és tudunk-e irgalmasak lenni úgy, hogy közben nem alkuszunk meg a bűnnel. (Zsolt 139:23–24; Jak 3:2–10; Ef 4:29–32)
Itt látszik meg az út keskenysége. Krisztus nyomdokai vezetnek így. Aki Őt követi, nem igazodhat a régi természet kívánságaihoz. (1Pt 2:21; Róm 12:1–2; Ef 4:22–24)
Először magunkat kell megvizsgálnunk
Nagy veszély, amikor a keskeny út gondolatából emberek feletti uralkodás lesz. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy az út keskenységét azzal bizonyítja, ha másokat rostál, gyanúsnak tart, elhallgattat, vagy csak akkor fogad el, ha pontosan úgy beszélnek, ahogy ő elvárja.
A keskeny út azonban először minket magunkat rostál meg. (Mt 7:3–5; 1Kor 11:31; 2Kor 13:5)
Arra hív, hogy saját életünket engedjük Isten világosságába, mielőtt másokról ítéletet mondanánk. Krisztus indulata legyen bennünk, és nem a testvér gyengeségéből kell saját igazságot építenünk. (Fil 2:5–8)
Ez nem jelent engedékenységet a bűnnel szemben. (Ef 5:11; 2Tim 4:2; Jn 7:24) A bűnt bűnnek kell nevezni. A sötétséget nem szabad világosságnak mondani. De az igazság, amelyből hiányzik az alázat és a szeretet, könnyen emberi keménységgé válik.
Jézus igazsága nem alkudott meg a bűnnel, de nem is használta az igazságot arra, hogy megtörje a megtérni akarót. A farizeusi indulat gyakran ott kemény, ahol Isten irgalmasságot akar gyakorolni, és ott elnéző, ahol saját érdekeit kellene megítélnie. (Mt 23:23–24; Mt 9:13; Lk 11:42)
Ezért kell vigyáznunk magunkra.
A győzelem tiszta értelme
A bűn feletti győzelem drága kincs. (Róm 6:14; 8:2–4; 1Jn 5:4) Éppen ezért nem válhat jelszóvá vagy közösségi kitűzővé.
Isten munkája ez abban az emberben, aki szereti az igazságot, megalázza magát, és engedelmeskedik annak, amit Isten megmutatott neki. (Fil 2:12–13; 2Pt 1:3–8; Jak 4:6–10)
Ez a győzelem nem teszi az embert fennhéjázóvá. Minél több világosságot kap valaki, annál jobban látja, mennyire rászorul a kegyelemre. Nem lesz könnyelmű a bűnnel szemben, de gőgössé sem válik. Nem lesz puha ott, ahol Isten ítél, de nem válik irgalmatlanná az emberrel szemben.
A valódi győzelem mindig Krisztus indulatához vezet közelebb. (Róm 8:29; 2Kor 3:18; Gal 4:19)
Ha valaki sokat beszél a győzelemről, de közben szívesen hallgat rosszat másokról, könnyen ítél, nehezen bocsát meg, és mások fölé helyezi magát, annak meg kell állnia Isten előtt. Lehet, hogy helyes szavakat használ, de még nem engedte, hogy Isten a saját szívében is megítélje azt, ami nem Krisztustól való.
Mert Isten nemcsak azt vizsgálja, miről beszélünk. Azt is vizsgálja, milyen indulatból beszélünk. (1Sám 16:7; Zsid 4:12–13; Mt 12:34–37)
A helyes sorrend
A kapu és az út elválaszthatatlanok, de nem cserélhetők fel.
Először a szoros kapu: az előzőleg elkövetett bűnök megbánása, megvallása és a kapott bocsánat. (Mk 1:15; ApCsel 2:38; 1Jn 1:9)
Azután a keskeny út: engedelmesség, önmegtagadás, megszentelődés, a bennünk lakó bűn keresztre feszítése a Szent Szellem ereje által. (Róm 8:13; Gal 5:24; Róm 6:22; 1Thessz 4:3)
Ha a kaput kihagyjuk, az útból emberi teljesítmény lesz. Ha az utat elhagyjuk, a kapuról való beszéd üres vigasztalássá válik. A kegyelem útra is helyez, nemcsak a múltat rendezi. (Tit 2:11–14; Róm 6:22; Ef 2:10)
Ezért nem mondhatjuk: majd a keskeny úton elhagyunk mindent, ami a kapun nem fér át, és akkor egyszer beléphetünk. A kapun bűnbocsánatot nyert emberként lépünk be, és a kapott kegyelem erejében járunk azon az úton, ahol Isten világosságában megítéljük és keresztre adjuk mindazt, ami a régi természetből való.
Nem az út visz a kapuhoz.
A kapun át kezdődik az út.
Aki ezen az úton jár, annak Krisztus egyre drágább lesz. Egyre inkább megalázza magát Isten előtt, és engedi, hogy a kegyelem igazságban nevelje, tisztítsa és győzelemre vezesse.
Ez az életre vezető út. (Mt 7:14; Róm 6:22; Jn 14:6)