Nem az út visz a kapuhoz
„Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.” (Máté 7,13–14)
Jézus szavai egyszerűek, mégis leleplezik, hogyan gondolkodunk önmagunkról, a bűnről, a kegyelemről és az útról.
A sorrendet felcseréljük, ha úgy gondoljuk, hogy előbb a keskeny útra kell lépni. Az ember majd ott lassan megtanul helyesen élni, elhagyja a rossz szokásait, leszokik a nyilvánvaló bűnökről, egyre komolyabbá válik, és végül alkalmas lesz arra, hogy belépjen a szoros kapun.
Ez kegyes gondolatnak látszhat, de nem Jézus sorrendje.
Jézus először ezt mondja: „Menjetek be a szoros kapun.” Ezután beszél az útról, amely az életre visz.
A kapu az út elején áll, nem az út végén.
Mit jelent bemenni a szoros kapun?
A szoros kapu előtt az ember nem dicsekedhet. Ott nem számít, melyik közösséghez tartozik, milyen kifejezéseket használ, milyen tanításokat tud pontosan ismételni, vagy milyen erősen hangsúlyozza a bűn feletti győzelmet.
Ott az számít, hogy az ember Isten előtt rendezte-e az előzőleg elkövetett bűneit. Meglátta-e, amit elkövetett? Megbánta-e? Megvallotta-e? Bocsánatot kapott-e rá? (ApCsel 2,38; 3,19; 1Jn 1,9)
A kapun az lép be, aki bűneit nem mentegeti tovább. Nem takarja, nem szépíti, nem másokra hárítja. Isten előtt nevén nevezi, amit elkövetett, és elfogadja a Krisztusért kapott bocsánatot. (Péld 28,13; Zsolt 32,5)
Ha másokat megkárosítottunk, a kárt is rendezzük, amennyire rajtunk áll. A bűnbocsánatot nem használjuk arra, hogy kibújjunk a jóvátétel alól. (Ezék 33,14–16; Lk 19,8)
A szoros kapun való belépéshez hozzátartozik a tanítványság vállalása is. Hiszünk Jézus Krisztusban, és Urunkként követjük őt. Teljes szívvel engedelmeskedni akarunk neki, és feladjuk mindazt, amihez az engedelmességgel szemben ragaszkodunk.
„Ezenképen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.” (Lukács 14,33)
A kapunál szakítunk az addig elkövetett bűnökkel és azok mentegetésével. Nem tartunk fenn magunknak olyan területet, ahol továbbra is a saját akaratunkat követjük Isten akaratával szemben.
Ez megalázza az embert. Nem hagy teret az önigazultságnak. A magunk szigorúságát, lelki előmenetelét vagy közösségi hovatartozását sem vihetjük igazolásként Isten elé.
A szoros kapun bűnbocsánatot nyert emberként lépünk be, azzal az elhatározással, hogy Jézus nyomdokain járunk.
Miért nem érdem a bűnbánat?
A bűnbánat nem érdem. A megvallás sem teszi Istent adósunkká. Az ember nem azért kap bocsánatot, mert elég erősen bánkódott, vagy mert elég jól tudta elmondani, amit elkövetett. Isten Krisztusért bocsát meg annak, aki a bűneit megbánja és megvallja. (Ef 2,8–9; 1Jn 1,9; Ef 1,7)
Ez a bocsánat nem arra való, hogy az ember továbbra is ragaszkodjon ahhoz, amit Isten megítélt benne.
A valódi kegyelem nem békít ki bennünket a bűnnel. A bűnbocsánat rendezi a múltat, a kegyelem pedig az engedelmes életre is nevel, és erőt ad hozzá. (Tit 2,11–14; Róm 6,1–2)
A bocsánatot nem lehet elszakítani a szabadulás vágyától. Aki megértette a kegyelmet, az nem akar megmaradni abban, amitől Krisztus meg akar szabadítani.
Ugyanakkor a bűn feletti győzelem sem épülhet emberi erőre. A keskeny úton kapott kegyelemből járunk: Isten segítségére támaszkodunk, és engedelmeskedünk neki.
Mivel találkozunk a keskeny úton?
A kapun való belépéssel a testi természet nem tűnik el. Az addig elkövetett bűneinkre bocsánatot kaptunk, Jézus követése mellett döntöttünk, de továbbra is jelentkeznek bennünk olyan kívánságok és indulatok, amelyek Isten akaratával ellenkeznek. Pál beszél a bennünk lakó bűnről és a test kívánságairól. (Róm 7,17.20; Gal 5,16–17)
Fontos különbség van a kísértés és az elkövetett bűn között. A bűnre csábító kívánság jelentkezése önmagában még nem jelenti azt, hogy vétkeztünk. A döntő pont a beleegyezés. Ez belül is megtörténhet, mielőtt bármit kimondunk vagy külsőleg végrehajtunk. (Jak 1,14–15)
A keskeny úton Isten világosságot ad arra, ami bennünk lakik. Felismerjük a bűnre csábító kívánságot, nem egyezünk bele, ellenállunk neki, és a Szent Szellem erejével megtagadjuk, megöljük azt, ami a bűn felé vonz. (Róm 8,13; Gal 5,24)
A kapunál meghozott elhatározásunkat így követi az engedelmesség a mindennapokban. Egyre több világosságot kapunk önmagunkról, és Isten segítségével engedelmeskedünk az akaratának. Ez a megszentelődés útja. (Róm 6,22; 1Thessz 4,3)
Ez harccal és szenvedéssel jár. Mégis örömmel vállaljuk, mert tudjuk, mitől szabadulunk.
Hogyan járunk ezen az úton?
Ez az út keskeny, mert Krisztus követése nem fér össze a testi természet kívánságainak követésével. Jézus arra tanít, hogy tagadjuk meg magunkat, vegyük fel a keresztünket, és kövessük őt. (Mt 16,24; Lk 9,23)
Isten ezen az úton a rejtettebb indítékainkra is világosságot ad. Felismerjük például, hogy a büszkeségünk miatt nehezünkre esik elfogadni a jogos helyesbítést. Ilyenkor megtagadjuk ezt a büszkeséget, elfogadjuk az igazságot, és helyesbítjük, amit tévesen mondtunk.
A testi természet nem válik jóvá. Kívánságainak ellenállunk, miközben növekszünk Krisztusban. Egyre inkább az ő szelídsége, alázata, türelme és szeretete jellemzi az életünket. (Ef 4,22–24; Gal 5,22–23)
Miért magunkat vizsgáljuk meg először?
Nagy veszély, amikor a keskeny út gondolatából emberek feletti uralkodás lesz. Az út keskenységét nem az bizonyítja, hogy másokat gyanúsnak tartunk, elhallgattatunk, vagy csak akkor fogadunk el, ha pontosan úgy beszélnek, ahogy elvárjuk tőlük.
Először a saját életünket vizsgáljuk meg Isten világosságában. Krisztus indulata legyen bennünk. Mások gyengesége miatt nem tartjuk magunkat különbnek náluk. (Mt 7,3–5; 1Kor 11,31; Fil 2,5–8)
Ez nem jelent engedékenységet a bűnnel szemben. A bűnt bűnnek nevezzük, és ragaszkodunk az igazsághoz. Közben vigyázunk a saját indulatainkra is: szeretettel és alázattal szólunk, és segíteni akarunk annak, akit intünk. (Ef 4,15; Gal 6,1)
A bűn feletti győzelem drága kincs. Aki győzelemről beszél, miközben másokat lenéz, rosszat terjeszt róluk vagy haragot tart, annak a saját életét kell megvizsgálnia.
Minél több világosságot kapunk, annál jobban látjuk, mennyire rászorulunk a kegyelemre. Megalázzuk magunkat Isten előtt, és másoknak is segítünk az engedelmesség útján.
A kapun át kezdődik az út
A kapu és az út elválaszthatatlanok, de nem cserélhetők fel. Megbánjuk és megvalljuk bűneinket, és bízunk Krisztus bocsánatában. Teljes szívvel vállaljuk Jézus követését. Így lépünk be a szoros kapun.
Nem az út visz a kapuhoz.
A kapun át kezdődik az út.
Ezen az úton Isten világosságot, kegyelmet és erőt ad, mi pedig engedelmeskedünk neki. Megtagadjuk a bűnre csábító kívánságokat, és győzelemben járunk. Közben növekszik bennünk Krisztus élete, és egyre drágább lesz számunkra az, amire elhívott bennünket.
Ez az életre vezető út. (Mt 7,14; Róm 6,22)