Rajongó vagy tanítvány? – A látszat és a valóság
A mai világban megszoktuk a közösségi média felszínes világát, ahol az emberek tömegei válnak egy-egy híresség vagy influenszer rajongójává. A rajongás azonban kényelmes dolog: nem jár semmilyen kötelezettséggel, nem kér áldozatot, nem követel önvizsgálatot, és bármikor következmények nélkül abbahagyható. Sokan sajnos a kereszténységet is pontosan így, rajongóként élik meg. Egy szép gondolat, egy megszokott vasárnapi alkalmon való részvétel, vagy a vallásos környezet még senkit sem tesz Krisztus emberévé. Jézus azonban nem rajongókat vagy lelkes csodálókat keres, hanem tanítványokat.
Amikor a környezetedben megkérdezik tőled, hogy keresztény vagy-e, valószínűleg azonnal igennel válaszolsz. De vajon a Biblia mérlegére rátéve is megáll ez az „igen”? Tisztában vagyunk azzal, hogy mit jelent valójában Jézus tanítványának lenni, vagy megmaradtunk a felszínes rajongás szintjén?
Maga a Mester határozta meg a tanítványság igazi ismérvét, amikor a benne hívőkhöz beszélt:
„Monda azért Jézus a benne hívő zsidóknak: Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”
— János 8,31-32 (Károli)
Az elméleti egyetértés vagy az egyszeri érzelmi fellángolás még senkit sem tesz tanítvánnyá, ha az élet közben mit sem változik. Az igazi tanítvány Jézus beszédéből táplálkozik, és a mindennapi életének minden apró döntését, beszédét és cselekedetét ehhez a beszédhez szabja.
Nézz most őszintén a saját életedre, és tedd fel magadnak a kérdést:
- Vajon a mindennapjaidat valóban Jézus szava irányítja, vagy a saját elképzeléseid, esetleg a világ elvárásai?
- Megmaradsz-e az Ő beszédében akkor is, amikor az kényelmetlen, vagy amikor a környezeted teljesen mást diktál?
Az önbecsapás csapdája – Kinek a tetszését keresed?
Sokan élnek abban a veszélyes illúzióban, hogy mivel tagjai egy vallásos közösségnek, vagy elfogadják a keresztény értékrendet, az életük már automatikusan rendezve van Isten előtt. Azonban a szívünk hajlamos a legmélyebb önbecsapásra. Lehet valaki külsőleg feddhetetlen, beszélhet szépen a hitről, miközben a szívét és a gondolatait egészen más dolgok uralják. Isten nem a külső mázat, nem a vallásos megszokásokat, hanem a szív rejtett szándékait vizsgálja.
Nem lehet két úton járni egyszerre. Sokan megpróbálják összeegyeztetni a Krisztus-követést a világ szeretetével: hajszolják a földi elismerést, a gazdagságot, a modern kor kényelmét, és átveszik a világ önző gondolkodásmódját. A világiasság sokszor észrevétlenül, a csendes megalkuvásokban ölt testet, amikor a földi dolgok fokozatosan fontosabbá válnak a szellemi valóságnál.
János apostol levele határozott és komoly figyelmeztetést ad ezzel kapcsolatban:
„Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból.”
— 1János 2,15-16 (Károli)
A tanítványság ott kezdődik, amikor az ember hajlandó szembenézni a saját szívének a valóságával. Nem lehetünk Jézus tanítványai úgy, hogy közben a világ tapsára és elismerésére vágyunk, vagy a földi biztonságunkat előbbre tartjuk az Istennek való engedelmességnél.
Tehát kinek a tetszését keresed valójában? Nem csúsztál-e bele abba a langyosságba, hogy a hétköznapokban a világ elvei szerint élsz, és csak a felszínen hordozod a kereszténység jegyeit?
A radikális elengedés – Ki birtokol kit?
Jézus tanítása a tanítványságról nem ismer félmegoldásokat vagy kompromisszumokat. Amikor a követéséről beszélt, a legféltettebb földi dolgainkra is rámutatott. A vagyon, a pénz és az anyagi javak biztonsága az egyik legerősebb lánc, amely a földi léthez köti a szívet. Jézus nem azt kéri, hogy mindenki váljon nincstelenné, hanem azt, hogy semmilyen földi javakhoz ne tapadjon a szívünk.
Nem lehet egyszerre a mammonnak és Istennek is szolgálni. Maga a Mester így fogalmazta meg ezt a megalkuvás nélküli feltételt:
„Ezenképen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.”
— Lukács 14,33 (Károli)
A „búcsút venni” kifejezés itt a belső elszakadást jelenti. Azt a szellemi állapotot, amikor az ember már nem a látható dolgokban bízik, és nem azokból meríti a biztonságát.
Itt egyetlen, de mindent eldöntő kérdés áll előttünk: Ha ma mindent el kellene veszítened Jézus nevéért, megmaradna-e a békességed és a hited az Ő gondviselésében? A tanítvány szabad ember: benne él a világban, használja annak eszközeit, de a szíve már a mennyei kincsekhez van rögzítve.
A saját kereszt felvétele – Az önző „én” halála
A modern ember mindent megtesz, hogy elkerülje a szenvedést, a kényelmetlenséget, és hogy a saját akarata érvényesüljön. Jézus Krisztus ezzel szemben valami egészen mást kér a tanítványaiból: az önmegvalósítás helyett az önmegtagadást. Azt kéri, hogy mindennap vegyük fel a keresztünket, ami a saját óemberi természetünk, a büszkeségünk és a bűnös kívánságaink halálba adását jelenti.
Sokan ott buknak el, hogy szeretnének ugyan részesülni Krisztus áldásaiban és a feltámadás erejében, de nem akarnak vele együtt meghalni a bűnnek. Maga a Mester világosan megmondta, mi a feltétele annak, hogy utána mehessünk:
„Monda pedig mindnyájuknak: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövesssen engem.”
— Lukács 9,23 (Károli)
Ez a felhívás egy életformára vonatkozik: „minden nap”. Mindennap szembejönnek olyan helyzetek, amikor választhatunk: a régi természetünk szerint visszavágunk, megsértődünk, a magunk hasznát keressük – vagy felvesszük a keresztet, megfeszítjük a testet, és az engedelmességet választjuk.
Ez a bűn feletti győzelem útja. Nem a saját erőnkből próbálkozunk, hanem a Szent Szellem ereje által, aki készen áll munkálni bennünk a Krisztushoz való hasonlatosságot, ha mi naponta nemet mondunk a saját akaratunkra.
Idegenként a világban – Úton a teljesség felé
Aki elindul a valódi tanítványság útján, és kész naponta felvenni a keresztjét, annak az élete gyökeresen megváltozik. Egy ilyen ember ahelyett, hogy kivonulna a társadalomból vagy remeteségbe költözne, ugyanúgy dolgozik, családot alapít, és intézi a mindennapi ügyeit. A belső iránytűje viszont már teljesen máshová mutat. Nem a földi divatok és a múlandó trendek határozzák meg a gondolkodását. Úgy él ebben a világban, mint egy átutazó, egy jövevény, akinek az igazi hazája és polgárjoga a mennyben van. A tanítványság folyamatos járás, szellemi növekedés, melynek célja eljutni arra az isteni természetre, amelyet Jézus mutatott be nekünk.
Péter apostol a levelében pontosan erről a különös, idegen létformáról és a követendő mintáról ír:
„Szerelmesim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyer a lélek ellen vitézkednek… Mert arra hívattatok el; mivelhogy Krisztus is szenvedett érettünk, nékünk példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem álnokság nem találtatott az ő szájában.”
— 1Péter 2,11.21-22 (Károli)
Vajon érzékelhető-e az életünkön az a szent különbözőség, ami miatt a világ jövevénynek lát minket, vagy teljesen beolvadtunk a környezetünkbe? El hisszük-e tiszta szívvel, hogy Krisztus példáját követve mi is eljuthatunk a bűn feletti győzelemre a mindennapokban?
Jézus nyomdokaira lépni a tanítványi élet kézzelfogható valósága, nem pedig egy elérhetetlen délibáb. Bár a világ nagy nyomást gyakorol ránk, a Mestertől kaptunk erőt, és nem maradtunk árván. Ugyanaz a Szellem, aki Jézust feltámasztotta a halálból, bennünk is munkálkodik. Amikor igent mondunk a tanítványságra, Isten maga áll mellénk, hogy megerősítsen, felemeljen és győzelemre segítsen a mindennapi harcainkban. Merjünk hát kilépni a rajongás kényelméből, mert az Ő nyomában járni a legbiztonságosabb és legáldottabb út!