Egy személyes hívás
„Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt. (Mt 4,19–20; RÚF 2014)
Jézus földi élete során sok emberhez beszélt. Tanított zsinagógákban, házakban, a hegyoldalon és a tó partján. Amikor azonban tanítványokat hívott, a sokaságból egyes embereket személyesen szólított meg. Péterhez és Andráshoz, Jakabhoz és Jánoshoz, majd Mátéhoz is úgy fordult, hogy életük iránya ettől kezdve megváltozott (Mt 4,18–22; Mt 9,9).
A felszólítás rövid volt: „Kövess engem!” Mégsem egy alkalmi találkozásra vagy néhány tanítás meghallgatására szólt. Jézus arra hívta őket, hogy induljanak el Vele, maradjanak Mellette, és Tőle tanulják meg az élet új rendjét. A tanítványság ezért nem pusztán egy tanítás elfogadása, hanem odafordulás ahhoz, aki megszólít.
Ez a hívás kezdettől fogva személyes választ kívánt. Nem volt elég Jézust érdekes tanítónak, tiszteletre méltó embernek vagy nagy prófétának tartani. A kérdés az volt: rábízzák-e magukat, és elindulnak-e Utána? Ugyanez a kérdés kerül elénk is, amikor az evangéliumban meghalljuk szavait.
A hívás középpontjában Jézus áll
„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (Jn 10,27; RÚF 2014)
Jézus nem egyszerűen jobb életmódot, erkölcsösebb viselkedést vagy vallásosabb gondolkodást ajánl. Önmagához hív. A tanítvány számára nem egy eszme áll a középpontban. A Mestert követi, akinek szavából, cselekedeteiből és lelkületéből tanul.
Az első tanítványok nem kapták meg előre útjuk részletes tervét. Nem tudhatták, milyen helyzetekbe kerülnek, mennyi mindent kell még megérteniük, és milyen gyengeségeik válnak láthatóvá. A hívó személyét azonban megismerhették. Nem látták előre az egész utat, mégis biztosak voltak abban, hogy Jézusra bízhatják magukat.
Könnyű úgy közeledni Hozzá, hogy elsősorban saját terveinkhez kérjük a segítségét. A követés azonban ennél többet jelent: az irányt is Tőle fogadjuk el. Nem mi jelöljük ki az utat, hogy aztán meghívjuk rá Jézust; mi indulunk el azon az úton, amelyen Ő vezet.
Más hívők példája, egy közösség támogatása és a keresztény hagyomány sok segítséget adhat. Mégsem kerülhetnek Jézus helyére. Az igazi tanítványságban az Ő hangját akarjuk felismerni, és az Ő nyomdokaiban kívánunk járni.
Felkelni és elindulni
„Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámszedő helyen ült, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt.” (Mt 9,9; RÚF 2014)
Jézus hívásának meghallása még nem azonos a követéssel. Máté történetében a döntő mozzanat az, hogy a megszólítás után felkelt és elindult Jézus után. A hívás akkor válik életet alakító valósággá, amikor az ember válaszol rá.
Gyakran azért halogatjuk ezt a választ, mert előbb biztosabbak, erősebbek vagy rendezettebbek szeretnénk lenni. Azt várjuk, hogy minden kérdés tisztázódjon, és az egész út beláthatóvá váljon. Jézus azonban nem ezt kívánja. Arra hív, hogy a már felismert világosságban tegyük meg a következő lépést. A halogatás különféle indokai már a Jézushoz közeledők között is megjelentek (Lk 9,57–62).
Az elindulás nem mindig látványos. Kezdődhet őszinte imádsággal, egy régóta halogatott engedelmességgel, egy rendezetlen kapcsolat rendezésével vagy azzal, hogy valaki rendszeresen időt szán Jézus szavainak megismerésére. A lépés külső nagyságánál fontosabb, hogy valóságos legyen.
Jézus nem azért hív, mert az ember már alkalmas mindenre. A tanítvány útközben tanul és formálódik. Gyengeségeink és kérdéseink nem teszik semmissé a hívást; inkább arra emlékeztetnek, hogy nem a saját erőnkből kell végigjárnunk az utat.
Tanulni a Mestertől
„Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29; RÚF 2014)
A tanítvány olyan ember, aki tanul. Jézusról szerzett ismeretei mellett Tőle akarja megtanulni, hogyan gondolkodjon, szóljon és cselekedjen. Jézus maga hív arra, hogy tanuljunk Tőle, és azt mondja, a tanítvány akkor jut céljához, ha olyan lesz, mint a mestere (Lk 6,40).
Az első tanítványok közelről látták, hogyan fogadta Jézus az embereket. Látták irgalmát a szenvedők iránt, tisztaságát a kísértések között, bátorságát az igazság kimondásában és engedelmességét az Atya iránt. Sokszor nem értették azonnal, amit tett; kérdeztek, tévedtek, sőt ellenkeztek is. Jézus mégsem mondott le róluk; türelmesen tanította őket.
Mi nem úgy járunk Vele Galilea útjain, mint ők, de az evangéliumokban előttünk áll az élete. Olvasás közben a régi események megismerésén túl azt is kérdezhetjük: mit mutat meg itt Jézus az Atyáról? Mi vezette Őt ebben a helyzetben? Miben hív arra, hogy az Ő nyomdokaiba lépjek?
A tanulás akkor válik gyümölcsözővé, amikor engedelmesség követi. Lehet sokat tudni Jézus szavairól, miközben régi szokásaink és válaszaink változatlanok maradnak. A tanítvány azonban a megértett igazságot a hétköznapokban kezdi megélni: másként felel egy bántó szóra, becsületes marad akkor is, amikor senki sem látja, és észreveszi azt, aki segítségre szorul.
Ehhez alázat szükséges. Jézustól az tud tanulni, aki helyreigazítható, és kész arra, hogy a Mester rámutasson a benne rejlő indítékokra. Nem az a baj, ha még sok mindent nem értünk, vagy újból hibázunk. A veszély ott kezdődik, amikor már nem akarunk tanulni.
A hívás ma is szól
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20; RÚF 2014)
Jézus hívása nem csupán egy régen lezárult történet része. Az evangélium olvasásakor látjuk, hogyan szólított meg embereket egykor, és közben mi magunk is szembekerülünk a kérdéssel: milyen helyet kap Ő az életünkben?
Jézus szavait legbiztosabban a Szentírásban ismerjük meg. Ezek a szavak megismertetik velünk tanítását, és világosságot vethetnek döntéseinkre, kapcsolatainkra és megszokott magatartásunkra. Amit addig általános igazságnak tartottunk, egyszer csak személyes megszólítássá válhat.
Erre a hívásra senki sem válaszolhat helyettünk. Segíthet a család, a gyülekezet és egy hiteles példát adó ember, de mások hite nem pótolja a saját odafordulásunkat. A tanítványság személyes kapcsolat Jézussal, nem örökölt cím vagy közösségi szerep.
Van, aki azért húzódik vissza, mert méltatlannak vagy túl gyengének érzi magát. Más úgy gondolja, túl sok időt vesztegetett el, vagy túl messze került. Jézus hívása azonban nem a hibátlanok jutalma. Éppen azokhoz fordul, akiknek szükségük van Rá, és készek engedni, hogy átformálja őket (Mk 2,17).
A hívás ezért reménységet és felelősséget is jelent. Reménységet, mert Jézus nem hagy magunkra régi életünkben; felelősséget, mert a felismert igazság választ kíván. A tanítvány kérdése mindig jelen idejű: hogyan követhetem Őt ma?
Meghallottad-e a hívását?
„Másnap Jézus Galileába akart indulni. Találkozott Fülöppel, és így szólt hozzá: Kövess engem!” (Jn 1,43; RÚF 2014)
Lehet, hogy Jézus hívását már sokszor olvastad, mégis most engeded először igazán közel magadhoz. Lehet, hogy régóta ismered a Róla szóló tanításokat, de a kérdés továbbra is személyes: kész vagy-e követni Őt? Az a döntő, hogy Rábízod-e magad arra, aki megszólít; az eddig megszerzett ismeret önmagában kevés.
A válasznak nem kell nagy szavakkal kezdődnie. Lehet egy egyszerű, őszinte imádság: Uram, hallom a hívásodat. Mutasd meg a következő lépést, és adj készséget, hogy megtegyem. Jézus nem tökéletes teljesítményt vár az út elején, hanem nyitott szívet, bizalmat és engedelmességet.
Aki igent mond Neki, nem egyedül indul el. A Mester, aki hív, vezetni, tanítani és formálni is akar. Lesznek kérdések, botlások és újrakezdések, de minden nap újra lehet Rá figyelni, és megtenni azt, amit aznap megértettünk az Ő akaratából.
Talán nem látod még az egész utat. Az első tanítványok sem látták. Elég, ha felismered azt, aki előtted jár, és bizalommal megteszed a következő lépést. Jézus hívása ma is egyszerűen és személyesen szól: „Kövess engem!”